‘Ez egy kicsi blog, de a világ hatalmas.’
A Papírhajó kiköt. Ennek a blognak 6 év és pár hónap után itt a vége.
Mikor 2008-ban, 16 évesen megírtam az első bejegyzést, még alig tudtam, mit gondolok magamról. Egy kis tinisrác voltam, akinek halvány elképzelései voltak a világról, és benne önmagáról. Szerettem írni, és szerettem volna a gondolataimnak egy állandó fórumot teremteni. Amikor azon a szombaton megírtam az első bejegyzését (kétszer) ennek a blognak, nem gondoltam volna, hogy ilyen szerves és fontos része lesz az életemnek.
A Papírhajó hat éven keresztül rengeteget adott nekem, és úgy gondolom, sokat tudott adni másoknak is.
Itt írtam először összetetten arról, ami foglalkoztatott, amit érdekesnek és megosztandónak tartottam. Írtam magamról, a fiúkról, a szerelmekről, a családomról, a világról vallott nézeteimről. Sokan olvastátok és kommenteltétek az első lépéseimet, ami nekem nagyon sokat jelentett.
Lassan kitárult előttem a melegblogok akkor még pezsgő közege. Sok értékes embert ismertem meg a Papírhajón keresztül, és a mai napig kristálytisztán emlékszem arra, mennyire izgultam, mikor először mentem blogtalira. Az izgalom később sem múlt el, még akkor sem, amikor már szerveztem ezeket a találkozókat.
Itt írtam az első nagy szerelmi bánatomról. Az akkor kapott kommentek segítettek abban, hogy túllendüljek a mélyponton.
17 évesen furcsa voltam. Visszaolvasva az akkor született bejegyzéseket, úgy gondolom, akkor kezdtem el komolyabban megkérdőjelezni a világot, egyes embereket, az engem körülvevő jelenségeket. Ez talán megtörtént volna a Papírhajó nélkül is, de vele sokkal könnyebb és biztosabb volt.
Akkor nyertem el az ösztöndíjamat is, amit ma is az életem legnagyobb teljesítményének tartok. Erről is rögtön hírt adtam itt, a belső összeférhetetlenségem dühöngőjében.
18 évesen Olaszországba költöztem, és két leírhatatlan évet töltöttem el a UWCAd-ben. Persze rengeteg bejegyzésen keresztül megpróbáltam leírni, mit is jelentett nekem a UWC, de igazán sosem sikerült megfogalmaznom ezt az érzést. A Papírhajó akkor is egy megkérdőjelezhetetlenül stabil pontja volt az életemnek. Segített rendszerezni és közvetíteni a gondolataimat, keretbe rendezni azt a rengeteg benyomást és élményt, ami a világ kicsinyített buborék-másában ért.
A Papírhajón írtam a UWC utáni depressziómról. Nem volt kérdés, hogy erre a helyre fogom kiadni mindazt, ami akkor emésztett.
Duino után fordítottam egy nagyot a kormányon, és merőben más vizekre vezettem a hajót. Bangkok is egy semmihez nem fogható élmény volt, amit szerintem valahol a mai napig sem dolgoztam fel teljesen. Ha nincsen a Papírhajó, ahol kiadhattam magamból a felgyülemlett érzéseket, akkor szerintem még ennyire sem éltem volna túl épen a nyomortelepet.
Most pedig Budapest. Erről is sokat írtam. Többet már nem fogok.
Basszus, imádtam blogger lenni. Imádtam írni, vitázni, Zsomborral borzolni a kedélyeket.
Nem maradok írás nélkül a Papírhajó után sem, de mégis nehéz most leírni mindezt. Az életem 22 évéből hatot ezen a kis hajón töltöttem. Mindig máshol, mindig máshogy, de lényegében állandóan.
Hatalmas dolgok történtek itt. Közösség formálódott, ádáz és kihívó kommentfolyamok születtek, petíció íródott az önkény ellen. A Papírhajó összehozott emberekkel, akik a mai napig fontosak. Ennek a blognak a segítségével lehettem részese egy nagyobb közösségnek, ami egykor tényleg élt és fontos volt. Kár, hogy ma már nem az.
A Papírhajó sokszor élte aranykorát. Sokszor éreztem, hogy elértem vele a csúcsra, ahonnan egy ilyen kaliberű és tartalmú blog már nem mehet tovább.
Itt a vége. 6 éven keresztül a Papírhajó meghatározó része volt az életemnek, de tovább már nem lehet az. Fáj írni ezeket a sorokat, de a Papírhajót le kell horgonyoznom. Ezt a hajót nem olyan vizekre terveztem (to be honest, nem is terveztem), mint amilyenekre most vágyok, és amik felé félig-meddig már el is indultam.
Hat év. Remek volt! Köszönöm mindenkinek.
A fedélzet zár, a Kapitány elhagyja a hajót.
captain@paperboat.hu I 6.4.6 I
-vége-
